Facebook barátok

Alapvetően szeretem a Facebook-ot. Sőt, sokszor hasznos is. Sokszor elgondolkozom, hogy vajon az emberek miért éreznek kényszert, hogy megosszanak olykor túl sok információt a Facebook-on. Mit ebédelt, mit vacsorázott, ki az új szerelme, kivel szakított, hol nyaralt, telelt, síelt, mennyit futott, mikor esett ki a gyerek foga, mikor nyűgös, mikor milyen hegyet mászott meg. Vajon emberi késztetésünk, hogy megosszuk másokkal a számunkra fontos teljesítményeket? Elismerésre vágyunk milyen jó szakács vagyunk, mennyit futottam - milyen fasza csaj/srác vagyok?? 

Elgondolkoztam milyen csalóka egy dolog, kinek mennyi "barátja" van, mennyi lájkot kap egy-egy bejegyzése. A tinik sokszor számon tartják melyik posztja mennyi lájkot kapott és ebből arra következtetnek őket mennyire szeretik vagy sem. De vajon ezek közül a Facebook barátok közül ki az, akire igazán számíthatunk? Ki az, akit ha hajnalban felhívnál, hogy gondod van, segítene? Aki melletted áll ha baj van. Aki veled örül ha sikered van. Aki tényleg örül, ha előbbre tart az életed, s nem morog, irigykedik, hogy persze neki könnyű volt. Ki az, aki felhív, akivel nemcsak a chaten beszélsz, akivel életnagyságban, a való életben is találkozol?

Nem gondolom, hogy a lájkok számából messzemenő következtetéseket kellene levonni, mert nem ez számít. Sokszor azt mondják, hogy akkor derül ki ki az igaz barát, akire számíthatsz ha bajban vagy. Szerintem meg nem. Szerintem meg az, aki ugyanolyan önfeledten, tiszte szívvel tud örülni a sikerednek, aki drukkol. hogy sikerüljön, aki támogat. Megtalálni egy ilyen barátot, egy igazi kincs, s sajnos egyre ritkább a mai világban. Sok ismerőse lehet egy embernek, akár munkából adódóan, sok haver/havernő, gyerekek sporttársa, szülei...de olyan ember, aki mindig melletted van, jóban-rosszban, nos azt gondolom olyan ritka mint a fehér holló.

Read More

Hálalista

Egy életünk van, de azt hogy hogyan éljük, csak rajtunk áll. A mindennapi tárgyak, eszközök, ölelések, szeretteink a mindennapokban természetessé válnak, pedig nem kéne. Minden, amink van, meg kellene tanulnunk becsülni. Minden, akink van, fontos lenne, hogy minden nap kifejezzük és kimondjuk, megöleljük mennyit jelent nekünk, mennyire szeretjük. Miért csak akkor lesz fontos valaki, amikor úgy érezzük, hogy elveszíthetjük. Miért amikor már késő, amikor kiderül, hogy halálos beteg, lesz fontos annyira, hogy kifejezzük hogyan is érzünk, vagy amikor már elveszítettük?  A legfontosabb lenne azt megtapasztalnunk, hogy minden napot úgy éljük meg, mintha az lenne az utolsó. Tiszteljük, szeressük egymást, fogadjuk el a másikat . A hálalistáról már nem tudom hol olvastam először, de nagyon pozitív és segít összeszedni a gondolatainkat, érzéseinket, s ráeszmélhetünk általa mennyi jó dolog van az életükben, ami mellett a mindennapokban csak úgy elmegyünk. Érdemes nyitni egy füzetet, s minden nap írjunk legalább 5 mondatot, miért vagyunk hálásak, ami aznap történt velünk.
A hálalistám:
- hálás vagyok a szeretteimért, a két gyönyörű, egészséges gyermekemért
- hálás vagyok a szerető családomért
- hálás vagyok, hogy van tető a fejünk felett

- hálás vagyok ha mosogatni kell, mert ez azt jelenti, van mit ennünk és miből
- hálás vagyok az egészségért
- hálás vagyok, hogy látok, hogy hallok és érzek
- hálás vagyok, hogy azt csinálhatom amit szeretek
- hálás vagyok gyermeki lelkemért, hogy gyermeki rajongással tudok örülni mindennek
- hálás vagyok a sorsnak, hogy bár elváltam, de hiszek rendületlenül a szerelemben és az igaz, tiszta érzésekben
- hálás vagyok, hogy minden okkal történik és minden rossz vagy jó dolog tanítani jött hozzám
- hálás vagyok, hogy a gyermekeim tisztelnek, szeretnek és büszkék rám
- hálás vagyok, hogy élnek és szeretnek a szüleim, hogy feltétel nélkül úgy szeretnek, ahogy vagyok és mindenben támogatnak
- hálás vagyok a gyermekeimnek, hogy megtanítanak a türelemre és az elfogadásra
- hálás vagyok minden egyes rossz dologért az életemben, mert azok által lettem azzá, aki vagyok
- hálás vagyok minden embernek, akivel eddigi életem során találkoztam, mert mindegyik tanított valamit
- hálás vagyok, hogy ezt leírhattam, mert vannak önálló gondolataim, s lehetőségeim van ezt megosztani másokkal

Read More

Elfogadás művészete

Ahogy az ember fejlődik (jó esetben) megtanulja, hogy nem minden fehér vagy fekete. Nem lesz olyan, hogy mindig mindent megért. Elmondani, s olvasni róla persze könnyebb, mint a valóságban megcsinálni. Elfogadás. Az embereket, a hibáikat, elfogadni önmagunkat. Azt gondolom, a legnehezebb önmagunk elfogadása, megbocsátás a hibáinknak, elfogadni, hogy emberek vagyunk, esendőek és igen néha hibázunk (vagy sokszor), de ez különböztet meg minket a robotoktól. Ettől vagyunk jó esetben fejlődőképesek, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat! És itt most nem az önimádatról beszélek, nem arról amikor az ego előtérbe kerül és csak önmagunkat látjuk, hanem arról a kiegyensúlyozott állapotról, amikor már nem harcolunk önmagunkkal, amikor nem akarunk olyan lenni...mint..., hanem elfogadjuk és szeretjük magunkat a hibáinkkal együtt. Megbocsátjuk a hibáinkat és tovább lépünk. Szerintem a harmonikus, nyugodt kiegyensúlyozott élete alapja ez.
Csak abban az esetben tudunk megbocsátani és elfogadni a másokat is, ha először magunkkal békélünk meg. Mindig minden belőlünk indul ki, rendezd le magadban a haragot, a viaskodást, ne harcolj a világgal és a világ is megnyugszik körülötted. Hirtelen minden lecsendesül, már nem zavar a szomszéd nézése, nem érdekel, miért kiabál, mert más dolgok lesznek fontosak. Átalakul a lényed, s ezáltal az életed is. Próbáld ki, meglátod, működik.

Read More

Pénzt vagy életet! Lehetne mindkettőt?

Az ember lánya vagy fia, amikor kikerül az egyetemről, nagy reményekkel telve, várja, keresi, kutatja élete állását, ami csak őrá vár, ahol megbecsülik, azt csinálhatja, amit szeret, amit végzett, s persze ezt mesésen megfizetik. Mert mit is várnak el a mai fiatalok? Kikerülnek az egyetemről, s egy rakat pénzért, szolgálati autó, céges telefon, egyéb juttatások, s mindezt rögtön! Nincs apelláta! Nem értik, hogy nem, hogy nincs, hogy örüljön ha van valami, ha keresik.

Túlképzés, telítettség, munkanélküliség  - ezeket talán ismerik remélhetőleg vagy nem. Mikor lecsendesül a diploma és álláskeresés utáni nagy lelkesedés, eltelik egy év két év, s még mindig ugyanazt a pénzt keresik - ez felháborító - akkor sokan- vagy egyre többen kimennek, na de hová? Külföldre, ahol megbecsülik, megfizetik, s elmegy különféle, a végzettségétől teljesen távol álló munkakörbe - szobafestő, pincér, raktáros, s egyéb helyekre. Mielőtt még bárki követ vetne rám, ezzel semmi probléma nincs, mindenki azt csinálja, úgy éli az életét, ahogy szeretné. és most jön a de! 


A minap gondolkoztam el azon, hogy ahogy múlnak az évek, s változunk - mert változunk, ezt higgyétek el, ha nem is az alap gének, de jó esetben okosodunk, bölcsebbek leszünk, s egy bizonyos kor után át is értékeljük a munkához való viszonyunkat. Elég az, ha csak magas fizetést kapsz, de közben utálod a munkád? Ha utálsz mindennap bejárni, egész napodat elveszi, az estéidet is sokszor, amit persze természetesnek vesznek bent, amikor nem látod a családodat, nincs magánéleted, idegennek érzed magad a gyerekeid életében, de van egy csomó pénzed? Elég ez? Rendjén van ez így? Persze a pénz kell, eszünk, szórakozunk (már ha jut rá idő), számlákat fizetünk, lakáshitelt törlesztünk, sorolhatnám, kell az a pénz.

De szerintem nagyon nem mindegy, hogyan lesz a tiéd, mivel keresed meg? Mert lehet ezt úgy is csinálni, hogy szereted amit csinálsz, hogy alig várod a napot, hogy megint belevágj valami újba, hogy látod, hogy fejlődik, alakul, amit TE létrehoztál, s akkor megnyugszol. Nincsenek kételyek, nincs benned félelem, nincs önmegvalósítási kényszered, mert érzed jó helyen vagy. A lelked nyugodt, nincsenek benned megfelelési vágyak, legalábbis csak magadnak, mert a lelked megpihent. Erre vágyik szerintem mindenki, s ez nagyon keveseknek adatik meg, dolgozol, azt csinálod amit szeretsz, s pénzed is van.
 
A nagy hármas - ezt szereti mindenki, szeretné. Van aki megdolgozik érte, hajtja, hogy ezt elérje, van aki várja, hogy csoda történjen, van aki csinálja és kap is támogatást - onnan fentről meg a családtól. A rendszer - a munka rendszere - akkor lehetne a leghatékonyabb- ha amikor pályát választunk ténylegesen elgondolkoznánk ezen, mert manapság csak azt nézzük mi a menő, miből lesz sok"lóvém", de hogy utána az egész életemet nyomorultul, megkeseredve töltöm el, arra nem sokan gondolnak. Persze váltani mindig lehet, bármikor, csak tenni kell érte. Hát tegyél te is, hogy az lehess aki vagy, s érezd jól magad! Ezt kívánom mindenkinek!

Read More

Anyák napi köszöntő

Elgondolkoztál már azon, hogy mik azok a dolgok az életben, amelyek a legjobb, hogy megtörténtek veled? Melyek azok a pillanatok, amik nélkül úgy érzed kevesebb, sivárabb lenne az életed?  Vagy kik azok az emberek, akik nélkül nem tudnál létezni? Persze nem csak egy van, akit megnevezhetsz, de az egyik személyt, akire én gondoltam minden évben hivatalosan is megünnepeljük. Az ÉDESANYÁKAT.

Visszagondolva eddigi éveimre nagyon fontos szerepet töltött és tölt be most is az édesanyám az életemben. Formált, nevelt, segített ha bajban voltam, kirángatott a gödörből, ha nem úgy mentek a dolgok, velem örült, ha jó dolog történt, velem sírt, amikor megszülettek a gyermekeim, mindig mindenben számíthattam és számíthatok rá most is. Ő a pszichológusom, a lelki támaszom, az ember, akit tisztelek és szeretek és akire mindig minden körülmények között felnézek. Az anyák napja egy szép és nemes ünnep, de ezzel is úgy vagyok, mint a Halottak napjával, hogy nem csak akkor, azon az egy napon kell odafigyelnünk, megemlékeznünk a szerettünkről. Egész évben, mindig. Ez is folyamatos, állandó szeretet. Nem kellene félnünk kimondani, kimutatni, vagy egyszerűen csak odafigyelni rájuk, nem halogatni, hogy felhívjuk, nem várni az alkalomra, mert soha nem tudhatjuk mennyi ideig vannak még velünk. 

Édesanyaként ez a nap több, vagy jobb, mint a többi? Éreznem kéne, hogy most minden más? Nem hinném, vagy ha igen, akkor baj van. Ha csak egy napon kapnám a szeretetet, vagy csak kényszerből, mert ma Anyák napja van, az visszatetsző lenne. Amíg még kicsik, az oviban, iskolában anyák napi előadást tartanak, vagy szép "ajándékot" készítenek. A sok kedvenc közül ez lesz az egyik kedvencem. Kisfiamnak az volt a feladat, hogy írja le, miért szereti az anyukáját, idézet a fogalmazásból:

"..mikor meghallom a hangját, már el is pirulok. Mikor mosolyog, napfény csillog. Mikor bánatos, akkor a növények elhervadnak. Azért szeretem őt, mert a lelke tiszta, és szeretettel teli szíve van. Minden nap mond valami okosat és ezzel gazdagodik a lelkem. Ha valaki csúfol, bánt, már is segít. Nem tudom, hogy egy ilyen teremtést, hogy lehetett nekem adni. Nekem ő a legszebb, legdrágább kincsem."

Hát mondanom sem kell, szem nem maradt szárazon....

Nektek mi volt a legemlékezetesebb pillanatotok, meglepetésetek Anyák napja alkalmából. Vagy ti mivel készültetek édesanyátoknak?

Read More

Felvételi rögös útja

Az ember lánya azt hiszi, amikor már nagyobb a gyermekünk, felcseperedik, ezzel arányosan csökken az aggódás, de nem. El kell, hogy szomorítsak mindenkit, aki ebben hisz, ez folyamatosan, meg nem szűnő aggodalom. De mi az az ez?? Hát a szülőség, anyaság. Egy véget nem érő, édes, kedves, de egyben nagyon felelősségteljes "feladat". Sok ismerősöm, akiknek kicsik a gyerekei többször hangoztatják, de jó nekem, hiszen nekem már nagyok a gyerekek (a kicsi lassan 10, a nagyobbik 14 éves). Ilyenkor szoktam jót derülni magamban, na majd megtudják. Nekik a legnagyobb probléma a pelus csere, vagy hogy mikor kell befizetni az oviba az ebédpénzt. S természetesen mielőtt még mindenki azt hinné, hogy ezeket lekicsinylően mondom, szó sincs róla. Én is végigmentem ezeken a folyamatokon, s akkor valóban mások voltak a problémák, vagy aktuális megoldásra váró feladatok. 

Jelentem túl vagyunk a nagyobbik felvételijén. Gimnazista lesz a lányom, Szent szalmaszál:)  Nem állítanám, hogy ez volt életem legnyugodtabb pár hete/hónapja, Mire kiválasztjuk hová szeretne, milyen lehetőségek vannak, mit kínálnak, kéttannyelvű, tehetséggondozó. Járjon-e előkészítőre vagy nem, ha igen, melyikbe és mennyiért. Járjon-e külön matek tanárhoz a felvételi előtt, ha igen ki kit ajánl. Majd jön az egyik felvételi, másik felvételi, előtte temérdek papír kitöltése. Nem jól van kitöltve, vissza az egész, elölről, mert az utcát rövidítettem, azt ki kell írni kérem szépen teljesen. Átjavítani nem lehet. Írásbelik megvannak, majd jönnek a szóbelik, behívták-e egyáltalán, hová, mikor és miért:)? S jön a várakozás ideiglenes rangsor. Valami fogodzó, talán, esélyes, talán tuti befutó....

S ekkor eljön a várva várt nap, fent van a honlapon a végleges lista. Látod a nevét, most már megnyugszol. Ez az, bent van, sikerült neki. Majd elkap a félelem. Jesszus! Gimnazista lesz a lányom. Előkerülnek a gimnazista emlékek, a fiúk, szerelem, buli, Fanta...jobb esetben Fanta:)

Gondolom mindenki másképp éli meg ezeket az időket, visszatekintve mindig viccesebben, lazábban látjuk a dolgokat, de akkor abban a szituációban izgul ám az ember lánya, mi lesz az ő kis csemetéjével.

Ti hogy éltétek meg a felvételit? Vért izzadva vagy lazán? Várom a beszámolókat.

Read More

Válás gyerekszemmel

Számok tükrében, válási statisztika. De mi van mögötte, egy gyermek hogyan éli meg, mire figyeljünk oda, hogyan segíthetjük át őket a krízisen?

 Köztudott tény, hogy napjainkban minden második házasság válással végződik. Mindenki számára elérhetőek a pontos számok a KSH honlapján. De arról kevés szó esik, hogy egy gyermek életében, egy gyermek szemével milyen lehet egy válás. Hogyan élik meg, hogyan segíthetünk nekik, hogy könnyebb legyen.

Kétgyermekes, elvált anyaként a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a válás folyamatában nem a papírok és vagyonok elrendezése okozza a legtöbb problémát, vagy inkább szívfájdalmat, hanem azt hogyan mondjuk el gyermekünknek, hogyan segítsük át a krízisen. Maga a tény, amikor közöljük vele sem egyszerű. Hiszen hogyan tudnánk kíméletesen közölni a legféltettebb kincsünkkel, hogy az addigi élete, ami kerek volt, tele volt szeretettel (jó esetben), most egyszerűen megtörik, repedés lesz rajta, tele lesz viszontagságos újdonságokkal, változással, kompromisszummal.

Hogyan mondjuk el neki, hogy az életét fenekestül felforgatja az a két ember, akire a legjobban számíthatott, akiben bizalma volt. Az őszínteség nagyon fontos, de nem feltétlenül tartozik a gyermekünkre, minden apró és számára fájó momentum. Nem szabad szidni a másik félt, hiszen neki az a válás ténye mellett, ugyanúgy az édesapja, vagy édesanyja marad. Véleményem szerint, ha megoldható, az a legoptimálisabb, ha kultúráltan mindkét fél együttesen ül le a gyerekekkel és mondja el neki(k) a valóságot. Persze ez önmagában egy kemény feladat, de még csak ezt követően jön a lényegi változás.

Válás, költözés után nagyon fontos, hogy a gyermekünkkel éreztessük, bár szülei elváltak, külön vannak, ő ettől független bármelyikükre számíthat, ugyanazt a szeretetet megkapja. Sokan abban hibáznak, hogy ajándékokkal próbálják pótolni, hogy nincsenek a gyermekükkel. A szeretetet, törődést nem lehet ajándékokkal pótolni, s bár közhely, de megvenni sem. Ki kell alakítni egy életritmust és nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyítani kell, hogy a biztonság megmarad, még ha két külön helyszínen is. Vissza kell nyernünk a gyermek bizalmát, mert bármennyire is kultúrált az elválás, egyfajta bizalomvesztést okoz a gyermekben. Hagyni kell a gyászidőszakot, hiszen minden elvesztés, mégha nem is halálról beszélünk, gyászfolyamatot indít el, ami természetes. Meg kell szoknia gyermekünknek (és nekünk is) a változást, az új dolgokat.

Minden válás fájdalommal jár. Akár kisebb vagy nagyobb mértékű, ki könnyebben, ki nehezebben dolgozza fel. A gyermekünknek azonban csak akkor tudunk segíteni, ha nem nyomjuk rá a mi fájdalmunknak a terhét. Elég neki megbírkóznia a saját lelki válságával, nem szabad a mi szomorúságunkat, rájuk terhelni. Mázsás súlyok ezek, nem bírja el a gyermek. Fontos a folyamatos odafigyelés, törődés, de nem essünk át a ló túlsó oldalára, hogy emiatt mindent megengedünk neki. A legfontosabb azt gondolom, hogy tudja, hogy mindig számíthat a szüleire, hogy bármikor fordulhat bármelyikükhöz.  Így dolgozhatják fel a legkönnyebben és segíthetjük őket abban, hogy lelkük megnyugodjon.

Read More

Mondjam vagy mutassam?

Gyereknevelés mint örök téma. Időtlen, soha véget nem érő kemény munka és kihívás egyben. Szülőként sokszor eltűnődöm mekkora felelősség egy gyermek nevelése, mekkora odafigyelést és törődést igényel. Én az a fajta anya vagyok, aki szeret mindent megbeszélni. Szeretem, ha hozzám fordulnak, ha elmondják az ügyes-bajos kis dolgaikat, ha megosztják velem azokat a dolgokat, amik nekik fontosak, vagy foglalkoztatja őket. Ez a legfontosabb dolog, mert ez azt jelenti, hogy fontos vagyok a számukra, fontos a véleményem, s talán ezáltal tudom formálni a világlátásukat, terelgetni, nem erőszakosan, hanem beszélgetés közben. Ezáltal tudom megmutatni mennyire is fontos a figyelem, figyelni a másikra, egymásra, megtanítani, hogy bár meghallgat, de önállóan döntsön.

Sok szülő nem készül fel erre, nem tudja mekkora értéke van az odafigyelésnek, vagy csak annak, hogy egy jó hallgatóság legyen, hogy tudja a gyerek, hogy mindig van kire számítani. Időpocsékolásnak érzik sokan, vagy hallgatják, de nem figyelnek. Nézik, de nem látják a gyermeküket. Hajszolják a pénzt, hogy majd valamikor megteremtsék a gyereknek a hátteret - nem mintha az odafigyelés és a pénzkeresés kizárná egymást - de ez az indok. De az majd lesz - talán - valamikor - ez meg most van. Most és mindig van szükség a figyelemre, arra, hogy partnerek legyünk az életükben, hogy a biztonság, a bizonyosság kialakulhasson.

Mondjam vagy mutassam? Elég a beszélgetés, hogy megmondom én hogyan csinálnám. Szerintem nem. Nem elég valamiről beszélni, ha nincs összhangban azzal, ahogy élünk, ahogy cselekszünk. A minta, amit mutatunk, csak abban az esetben hiteles, ha harmóniában áll az életünkkel, a megnyilvánulásainkkal. Felelősség, szeretet, odafigyelés, törődés. Véget nem érő "feladat", "áldás", de ha megtesszük, a világ legszebb visszacsatolását, gyümölcsét kapjuk vissza. Embert neveltünk.

Read More

Kényelem vagy szabadság???

Tegnap találkoztam egy "érdekes" emberrel, aki gátlás és szégyenérzet nélkül mesélt, hát mesébe éppen nem illő szerelmi életéről.

Több mint 30 éve házas, de az önmagában neki semmit nem jelent. Több kapcsolata volt, s akkor finoman fogalmazok...de védelmére szólva elmondta, hogy ezek hosszú kapcsolatok voltak, nem futó kalandok, de Ő egy ilyen szerelmes típus....nem szerelemből házasodott. Mindegyik kapcsolatban elmondta a hölgynek, hogy ő soha nem fog elválni, van két gyermeke (akik azóta jócskán megnőttek, unokák is vannak), de ez valószínűleg őket nem zavarta. Csak hallgattam a történeteket, ragyogó szemmel mesélte, mintha különböző "extrém" sport kalandokat, egzotikus utazásokat taglalt volna, de hát nem... és miközben hallgattam, s kiderült, hogy a felesége többről is tudott, már nem is a férfi története izgatott, hanem a nő helyébe képzeltem magam, és nem értettem.

Mit vagyunk képesek megtenni a kényelemért? Szemet hunyunk, hogy a férjünk, akihez azért ment az a nő, mert Ő szerette, folyamatosan becsapja. Ennyit számít a kényelem, az anyagi biztonság? Hogy tud így tükörbe nézni??? Boldog? Elégedett? Neki így jó ahogy van?

Nem értettem, s most sem értem. Nekem az egyik legfontosabb dolog a bizalom, a szabadság. Ha megrendül a bizalom, utána nincs visszaút. Nem lehet visszacsinálni. Nem elég a szó, bocsánat, sajnálom. Ezek csak szavak. A tett számít,  a cselekvés, azok határoznak meg minket. Mondani bármit lehet. Vagy önmagában csak félünk, hogy egyedül maradunk? Mindent egyedül kell megoldnunk? Mit szólnak a gyerekek, a család, a külvilág??? Ezek fontosak? Nem a saját belső énünk, a belső nyugalmunk?

Én azt gondolom, hogy inkább éljek egyedül, mint egy olyan emberrel, akinek több hosszútávú kapcsolata van mellettem. Olyan, aki becsül és tisztel annyira, hogy ilyet nem lép meg. Ha meg megtörtént, akkor viszlát, nincs közös jövőnk. Hiszen egy életünk van, s nagyon nem mindegy, hogy azt hogyan éljünk.

Szerintem.

Persze ez csak az én véleményem.....

Nők ébredjetek!! A váltás, bár fájdalmas, s nem egyszerű, de hatalmas erőt ad, hogy emelt fejjel tudsz élni, hogy a gyereked felnéznek rád, mert képes vagy a rosszból is jól kikerülni. A büszkeség szélsőségesen nem jó, de vannak határok!! Miért hagyjátok, hogy ezt csinálják veletek? Hogy becsapjanak, hogy megalázzanak, hogy kihasználjanak? S mindezt miért? Kiért??

Éld úgy az életed, hogyha öregkorodban visszatekintesz, úgy tudj visszanézni, hogy tudod jó döntéseket hoztál, s büszkén hajthatod álomra a fejed.

Read More

Találj vissza önmagadhoz

Mikor az ember lánya férjhez megy egy életre tervez, legalábbis optimális esetben. Akkor úgy tervezi, hogy életre szóló lesz, nem gondolkodik megcsaláson, megaláztatáson, de semmiképpen nem a váláson. Ám amikor ez bekövetkezik, a férjével együtt nem csak a párját veszíti el egyben, hanem az önbecsülését is. Főleg, ha őt hagyták el, vagy ha  - bár ő lépett ki a kapcsolatból - de, megcsalták. Kevés az olyan ember, aki meg tudja őrizni a magába vetett hitét, hiszen ilyenkor úgy érzi, hogy ő nem elég jó, hogy mindenki jobb nála, akinek sikerült(t). Magát okolja, keresi azokat az aspektusokat, amelyeket oda vezettek, hogy most magára maradt.

Hiába, mi nők ilyenek vagyunk. Vágyunk valamire, ami akár megfogható vagy megfoghatatlan, de mikor darabjaira hullik szét, magunkban keressük a hibát. S ebben még szerepet játszik az az ősi, gyermekkorunkban belénk vert "igazság", hogy egy okos nő tudja, hogyan kell egy férfit megtartani. Vagy: nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani. Tehát ismételten felmerül a kérdés benne: hogy akkor ő most nem elég jó? Mit kellett másképp csinálnia, miben változtatna most, esetleg ha megbocsátaná a hűtlenség(ek)et, akkor újra kezdhetnék..stb.  Már benne is van egy önmarcangoló spirálban, amiből elég nehéz kimásznia.

De! Eljön az a pillanat (persze nem mindenkinek), amikor belátja, vagy barátok, család hosszas elbeszélgetése eredményeként ráébred, nem mindent ő rontott el. Voltak hibái, de emiatt nem kevesebb, nem reménytelen, s semmiképpen nem érdemli meg. Még a reklám is azt hangoztatja" mert Ön megérdemli". S mint a vizes pohár esetében, van akinek félig üres, van akinek félig tele van - nézőpont kérdése - megérdemli, hogy ez történt vele, vagy megérdemli, hogy ennél sokkal több jusson neki. Nem elégszik meg ezzel a "kudarccal", hanem megpróbál továbblépni. Rendbe szedi a gondolatait, eljár jógázni, közösségbe, kapcsolati hálót kihasználva, elkezd ismét ismerkedni. Nem egyszerű. Pláne, ha meg van spékelve gyermek(ekk)el.

Jelen esetünkben tudom, milyen 2 gyermekkel újrakezdeni. Elölről mindent, szépen, mint fiatal korunkban, randizni, ismerkedni, kiismerni a másik jellemzőit a falakon túl, megtanulni bízni, s az elrontott/elromlott kapcsolatunk bélyegét nem ráhúzni a következő kapcsolatra. Tanulni a hibákból és abból építkezni. A legnehezebb szerintem, ha becsaptak minket, hazudtak nekünk - újra bízni. Bizalom nélkül nincs kapcsolat, de aki egyszer már megégette a száját, hajlamos az egészet globálisan a teljes férfi társadalomra rávetíteni.

Felszabadító érzés egyben, hatalmas szabadságot ad, új kapcsolatok, megint készülődni, tetszeni, minden monoton, álságos nap nélkül, minden szép és jó, kerek, mindenki a legkedvezőbb arcát mutatja. Boldogsággal tölti el, hogy megint tetszik valakinek, figyelnek rá, isszák a szavait, s odafigyelnek rá. De nem gondolom, hogy mindenképpen kapcsolatba kell menekülnünk. Addig semmiképpen nem szabad, amíg nem zártuk le magunkban az előzőt.. Megmérgezi, elrontja, megsebzi azt a kapcsolatot, amire a múlt árnyéka vetül. 

Élvezzük, kalandra fel, de ne azért, hogy a külvilágnak megfeleljünk, s bemutassuk az "új pasinkat",  hanem azért mert nekünk igényünk van rá. Magunkkal kell először rendbe jönni, visszatalálni önmagunkhoz, s akkor kezdődhet a frissensült randi korszak.

Hölgyek, kalandra fel. Bár a válás fájdalmas, sok rossz emléket hagyhat bennünk, de ne felejtsük el, hogy ez egyben valami újnak is a kezdete. Valami újé, ami lehet jobb, sőt egyenesen olyan amire egész életünkben vágytunk. Légy rendben önmagaddal és a világ is rendben lesz veled.

Read More

Van új a nap alatt

Fogadalmak, ígéretek, lelkesedés, új lehetőségek, fordulatok, új kor köszönt ránk...szó szerint:) no de mellőzzük a politikát.

Ilyenkor  - óév, szilveszter után - mindig az jár a fejemben, hogy vajon miért kell évvégének lennie, miért kell egy évnek eltelnie ahhoz, hogy azokon a dolgokon gyökeresen változtassunk, amik már szúrják a szemünket, azok az érzések, amik miatt nem érezzük magunkat komfortosan, ami nyomaszt. Miért hétfőtől? Miért jövő héttől? És miért új évtől???? Miért nem azonnal változtatunk, s ragadjuk meg a problémát a gyökerénél? Miért húzzuk, halasztjuk és hagyjuk, hogy rángasson minket a föld alá. Persze tisztelet a kivételnek. S vajon ez magyar szokás, vagy globális probléma.

Gyávaság, vagy megfontoltság? S természetesen itt nem a fogyókúráról beszélek, s nem a gügye, nevetséges, soha be nem váltott ígéretekről, hanem azokról a dolgokról, amik igazán meghatározóak az életünkben.

Nálam most zajlik a válás. Fájó? Szörnyű? Felszabadító? Talán mind és sok minden más is egyszerre. Nyilván senki nem úgy tervezi az életét, hogy egyszer elválik, de azt gondolom, hogy ha az idők alakulásával két ember ráébred, hogy semmi, de semmi közös nincs a világon bennük, s olyanok mint a tűz meg a víz, akkor a legjobb, ha külön utakon folytatják az útjukat. Biztos volt oka, hogy találkoztak, valamennyit nyilván formáltak, s hatottak is a másikra. De nem gondolom azt, hogy ami nem megy, azt erőltetni kéne.

Én is megfogadtam dolgokat. De nem éjfélkor és nem akkor jutott eszembe, de ez egy jó kezdet. Új év, új lehetőségek, új távlatok, új ismeretség.

De ahhoz, hogy mindez tisztán meglegyen, pontot kell tenni egy elvarratlan szálra. Ahhoz, hogy nyugodt légy, és tiszta legyen a lelked, le kell vetni, azokat a nyomasztó dolgokat, amik hátráltatnak abban, hogy előbbre juss. Nem anyagilag, hanem az utadban. Bár mivel minden mindennel összefügg az anyagi kérdésekben is. Hiszen, ha valami nincs rendben az életedben, az minden területen visszaránt, fojtogat.

Így én most rendet teszek: a fejemben, a lelkemben, az életemben.

Te már elkezdted? Te mit fogadtál meg?

Read More

Napjaid megvannak számlálva.... éld az életed!

Mit  tennél ha kiderülne, hogy már csak pár napod, heted van a földi életből? Ha kiderülne egy egyszerű vérvétel során, hogy gyógyíthatatlan betegséged van és napjaid meg vannak számlálva? Mi lenne az első dolog amit megtennél? Kivel töltenéd a napjaid és hogyan? Feladnád, beletörődnél vagy küzdenél, ami ellen nem lehet? Jó kérdés, valószínűleg ezt csak akkor tudja meg az ember, ha belekerül egy ilyen helyzetbe, de miért kell, hogy ez megtörténjen ahhoz, hogy megbecsüljük amink van?

Sokszor gondolkozom azon, hogy mi emberek miért vagyunk olyanok, hogy csak akkor becsüljük meg a fontos dolgokat, vagy egyáltalán bármit, amikor megbetegszünk, vagy elveszítjük. Akkor abban a formában és időben miért nem? Miért szükséges örülni minden apró dolognak csak akkor, ha kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegségünk van és csak napjaink, heteink vannak hátra? Ha fel kell sorolni mit szeretnél az életben elérni, miért csak az anyagi javakat említik?

Annyi kör e-mail látott már napvilágot e témában, de pont emiatt elcsépelt lett ez az egész. Sajnos. Minden jó dolgot annyiszor kiforgatunk, ecsetelünk, rágjuk jobbról-balra, hogy elveszíti a valós jelentését, szépségét. Ha valaki örül mindennek - kisütött a nap, csicseregnek a madarak, a tenger morajló hangjának, egy nyári zápornak, vagy egyáltalán minden aprónak tűnó dolognak - ami tegyük hozzá nem apró, hanem fontos pillanatai az életünknek, csak nem figyelünk oda rá - teljesen bolondnak nézik. Minek örül? Hisz az élet szívás - lásd emo - depresszív élettagadó magatartás.

Ez vajon csak a magyarokra jellemző, ez a fajta melankólia, depresszív, negatív - "dögöljön meg a szomszéd akinek jobban megy" típusú viselkedés? Néptípus függő mennyire éljük meg igazán az életet? Mennyire tudunk örülni a mindennapoknak, mennyire figyelünk oda egymásra. Viselkedünk a világnak, jópofáskodunk, de a gyerek fejét leüvöltjük, ha elpattan a cérna. Miért? Miért nem azoknak adjuk a szép perceket, akik igazán fontosak nekünk? Miért fontos, hogy a szomszéd mit gondol és mi a véleménye rólunk? Nem ezeknek a dolgoknak kellene, hogy fontosak legyenek számunkra.

Tehát mit tennél? Azt gondolom, s ezt tényleg nem az elcsépelt formájában, hanem teljesen mélyül hiszem és vallom, hogy MINDEN NAPOT ÚGY KELL ÉLNI, MINTHA AZ LENNE AZ UTOLSÓ!!

Nem hiszek a szép porcelán tányérok őrízgetésében szép alkalmakra terítésben, nem csak akkor kedveskedem a gyermekemnek, ha szülinapja van, karácsony..stb, nem csak akkor figyelek rá, amikor épp nincs más dolgom.

Nem hiszek abban, hogy parfümöt csak különleges alkalmakra használjam, ki tudja, hogy nem éppen az illatod miatt lesz különleges - megismerkedsz valakivel:) Hú ez kezd utópisztikus lenni::)

De a lényeg, hogy mindened amid van, ne vedd  természetesnek. Adj hálát mindenért - ne elsősorban az anyagi javakért - s megérzed, hogy jó dolgod van. Ha egészséges vagy, ha látsz és figyelsz is, ha hallasz és érted is, ha érzel és viszonzod is, mind KINCS.

Gyermeked, ahogy beszél, ahogy megosztja veled az élete apró részleteit - ne unjad és zavard el. Figyelj rá, hallgasd meg. Ez mind kincs.

Bakancslista c. film többször visszaköszön, de mielőtt azt megcsinálnád, írj egy hála listát, mik azok a dolgok az életben, amiért hálás vagy. Amikor ezt én olvastam, hülyeségnek gondoltam, de nem az. Csak akkor tudod meg, ha leírod, hogy átjárja a lényedet az öröm, az elégedettség, a nyugalom.

S természetesen ez a bejegyzés nem egyfajta pozitív sikerkönyvekben megszokott és lerágott csontszerű ömlengés akart lenni, csak felnyitni a szemünket, hogy nap mint nap elmegyünk egymás mellett, azok mellett a dolgok mellett, amik az életünk.

Ne tegyük. Változtassunk rajta! Még MA!

Read More

A nagyon nagy Ő, hm, hát igen ŐŐŐŐ kerestetik

Nem találom, keresem, de nem lelem. Jönnek szépen sorba a jelentkezők. Sikeresek, anyagilag van aki rendesen el van látva, de mégsem. Kedvesek, szórakoztatóak, figyelmesek, de hiányzik a kémia:):) Nem lelem, hol vagy?? Na persze, nem a szemüvegemet keresem, pláne, hogy nem is vagyok szemüveges:):)

Megérett a dolog. Eddig még csak "majd" állapotban voltam, de egy ideje már eljött a "most azonnal szükségem van rá" állapot. Nem aggódom, eljön, csak mikor?? Édes tini lányom mondta, hogy "anya lassan kifutsz az időből..."....hmmmm, köpni-nyelni nem tudtam. Tessék?? 34 évesen 2 gyerekkel, miből és honnan futok ki?? Na honnan a világból kifutok, ha mond még ilyeneket:):)

A kicsi is rágja a fülemet, mikor lesz már olyan apukája, aki mindig itt van velünk, focizik vele, aki mindig megvédi és aki csinál neki kistestvért, nekem meg gyereket:):) nem mintha ez szempont lenne. Multifunkciós EMBERT keresünk. Nem csak én, hanem lassan a gyerekek helyettem. Úgy érzem magam, mint Tom Hanks - A szerelem hullámhosszán c. filmben, amikor a kisfia új feleséget, anyukát keresett neki.

Multifunkciós. Van ilyen?? Sorolnám az igényeket, de a gyerekek listája önmagában betöltene egy A4-es lapot. Megbízható, hiteles, ŐSZÍNTE, gyerek szerető/családcentrikus, céltudatos, de tudja, mik az igazán fontos dolgok, sokoldalú, szórakoztató, mindig meg tud lepni, izgalmas, szexi, önmagával és a világgal is jóban van, kommunikatív, bölcs, bármikor lehet rá számítani, fontos a véleményem, mindenre nyitott, egyenes, sportos, önmagára adó, de nem tölt többet időt a fürdőszobában mint én, távol áll tőle minden felszínesség - külvilágnak megfelelés, s a legfontosabb, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Nem akar megváltoztatni, elfogad a hibáimmal együtt és azokkal együtt imád. - Bridget Jones után szabadon...

Na hirtelen ennyi jutott eszembe, persze van még sok minden, külső jegyekről nem beszélve:)

Legalább olyan külső mint Hugh Jackman, vagy a Step Up 3. sztárja Rick Malambri. Khmm... hát igen.

No comment:):)

Read More

Hitelesség

Hitelesség. Kövér emberként fogyasztószereket értékesíteni. Nem hiteles. Beszélni nagy pénzekről, gazdagságról, hogy mi értünk hozzá, hogyan lehetünk milliomosok - mindezt úgy, hogy egy fillérünk sincs - nem hiteles. Beszélni nevelésről, áldozatról, miközben nincs gyerekünk, vagy van, de nem törődünk vele - nem hiteles. Beszélni elhagyottságról, miközben mi csaltuk meg a másikat - nem hiteles. Mutatni a külvilágnak, hogy mekkora sztárok, milyen jó emberek vagyunk - közben másokon átgázolunk - nem hiteles.

Nézzünk körbe a saját környezetünkben. Hány olyan embert tudnánk kapásból felsorolni, akik hitelesek, szavahihetőek, a szavuknak tényleg van súlya és tartalma, mélysége. Akik nem csak beszélnek valamiről, de azt is csinálják és úgy ahogy elmondják. Akik nemcsak kántálnak, hanem teszik a dolgukat.

Hogy miért a hitelesség?? Születésemtől fogva nagyon erős az igazságérzetem - amit a kisfiam is örökölt:):) Ez lehet jó, vagy rossz - bár nem hiszek a végletekben, szeretem a kiegyensúlyozott, harmónikus, egyensúlyra törekvést. Biztos ismertek olyan embereket, akik úgy beszélnek veletek, vagy úgy adják elő magukat, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt, az a bizonyos magas ló. Ha mindez párosul egy olyan háttérrel, aki tényleg le tett valamit az asztalra, nem mondom, hogy egyetértek a stílusával, de mondhatom, hogy "mégiscsak valamit jól csinált, hiszen hol tart...".

De ha ez azzal párosul, hogy nincs mögötte semmi, nincs tartalom, nincs anyagi jólét, bőség, vagy nincs hitele emiatt - az igenis bosszantani tudja az embert. Mire fel? Hol van ő és hogy meri?? Egyáltalán kinek hiszi magát? Nézzen tükörbe és adjon számot mire vitte vagy nem...

Nevetséges... Hitelesség.

Sokan nem is tudják vagy nem érzik mennyire fontos lenne a környezetünkben hiteles emberekkel találkozni. A mindennapokban, a"celebvilágban", a politikában - milyen képet nyújtunk gyermekeink felé, a jövő nemzedékének, milyen utat mutatunk - alappillérnek kellene, hogy legyen a HITELESSÉG.

Ne a szavakkal büvölj, ne varázsolj a szó erejével, tegyél valamit az asztalra. Ne beszélj róla, hanem csináld. Ne tanácsokat osztogass, hanem mutasd meg. Ne okoskodj, hanem legyél bölcs és mutass utat.

Hitelesség. Alappillér....

Read More

Párkapcsolatban egyedül, vagy egyedül boldogan

Lassan 2 és fél év "szingliség" után az emberek kezdenek furcsán rám nézni, mintha teljesen hülye lennék, vagy legalábbis nem lennék normális. Mintha aki egyedül él, az csakis boldogtalan, magányos és unalmas életet élhet. S mintha az, aki párkapcsolatban tengeti napjait, több és jobb lenne...pedig...dehogy!! sőt...

Félreértés ne essék, Aronson nyomán - lásd Társas lény - tudom, hogy az ember alapszükséglete a társas kapcsolat, társas lények vagyunk, sok pozitív hordozóval, tehát az elméleti háttér megvan, csak hát a gyakorlat...:)

Lassan nincs senki a környezetemben, aki arról számolna be mennyire boldog a párjával, lila ködfátyolról szóló regéket pedig szinte kizárólag az amerikai csúcs filmekben láthatok. Persze az ember lánya feladhatná, hogy akkor ennyi volt és kész... neki lefutott... vége ennyi jutott..de én nem így gondolom. Tehát hiába élnek ők - az okosak, akik osztják az észt - egy rakat üresség és kudarc az életük, tele lemondással és rengeteg önfeláldozással, csakhogy egyben tartsák ezt a családnak nevezett valamit. Vagy nyitott házasságban élnek, vagy megelégednek az átlag, unalmas, "jól megvagyunk" állapottal. Szerintük ez a normális.

Én nem vagyok egy megalkuvó típus. Ez lehet rossz, de lehet jó is egyben. Nekem jó, s szerintem ez a lényeg. Csak azért, hogy "megmutassak", pontosabban "felmutassak" egy férfit magam mellett, azért nem fogok megalkudni valaki mellett, aki nem is kell igazán nekem. Félreértés ne essék...jelentkező akad, de hát még Ő, aki nekem kell, s akiért érdemes újra elölről kezdeni mindent, megtanulni megint bízni, hinni a nagy szerelemben - nos, ő még várat magára. Ami késik, nem múlik. Nem aggódom, eljön tudom. Nem vagyok türelmetlen sem. Nos hol vagy már??:):)

Read More

Money, money, money

Szeretem is, meg nem is. Ha sok van, az jó... nagyon jó.....de akkor általában hiányzik más. Törekszünk a nagy kerek lufira - mármint gyerek(ek), család, ház, autó, egészség.... egy nagy kerek egész. Valami mindig hiányzik...vagy ismertek olyat, akinek az amerikai filmekben jelenlevő nagy kerek egész, nagy buborék megvan??? Én nem. Olyat ismerek, aki megelégedett azzal, ami van.

Elfogadás vagy törekvés a nagyobbra és jobbra???

Ha kevés van, az baj...komoly baj... mert ugyebár mennyi olyan területe van az életünknek, amihez nem kell? Jó oké, tényleg a levegőhöz nem kell - de lassan ahhoz is kell...

Egészség - egészséges táplálkozás, vitaminok, sport - edzőterem, úszás.. - KELL

Kikapcsolódás - nyaralás - nagyon is KELL.

Szórakozás - bulik, koncertek, színház - KELL

Havi alap dolgok, mint rezsi, élelem - KELL

Gyerekek iskoláztatás, különórák - KELL

Lakás, otthon, autó - KELL

Ruházkodás - KELL

Nem sorolom fel, de tényleg nem találtam olyat amihez nem kell. Ezért ambivalens a pénzhez való viszonyom. Persze ezt is ráfoghatjuk, a nagy fogyasztói társadalomra, a bőség zavara, minden létezik, ami szem-szájnak ingere, s ember legyen a talpán, aki nem érez késztetést, hogy megszerezze, sőt a gyerekét úgy nevelje, hogy nem kell mindent, nem kell a halmozás, a gyűjtögetés. Ebben is meg kell tanulnunk megtalálni azt a megfelelő egyensúlyt, amivel legalább megközelítjük a nagy lufi effektust.

Kevesebbel beérni? Boldognak lenni? Boldogság - pénz - van összefüggés? Hogyne lenne. Hisz ha nincs, elég sok gubancot tud okozni az élet számos területén. Pénz hajszolás - megint csak nem jó, mert elveszítjük azt, ami igazán fontos az életben. Családot, gyerekeket, barátokat. Nincs idő rájuk. Akkor hol a megoldás vagy mi a jó megoldás???

Dolgozunk, robotolunk, fizetjük a számlákat, neveljük a gyerekeket, okosakat próbálunk nekik mondani, segíteni a valós életre felkészíteni, egyedülálló anyaként dupla akkora a súly, amit a vállunkon cipelünk. Helytállni, megfelelni - magunknak, kitartani, ÉLNI.

Money, money, money - EGYENSÚLY, EGYENSÚly, EGYENSúly, EGYensúly, egyensúly........

Read More

Nyaralunk? Versenyzünk?

Eltűnődtem azon az apró tényen, hogy gyakorlatilag már nincs olyan területe az életünknek, ahol ne versenyeznének az emberek egymással.

Gyerekek - kinek szebb, kinek jött ki előbb a foga, melyik indult el hamarabb, majd ki tanul jobban, melyik eredményesebb, ki mit sportol, kit hová vettek fel, hány nyelven beszél, hol helyezkedett kerül....sorolhatnám

Munka/kapcsolatok/pénz - ki hol dolgozik, milyen pozícióban, mennyit keres, kiket ismer, hová jár el....tömkelegét sorolhatnám

De az egyik kedvencem, s most aktuális is egyben: a nyaralás. Ki hová megy nyaralni, mekkora luxusba, hány csillagos, van-e medence vagy hány van, mennyibe kerül...s szépen licitálják túl a másikat.

Egész évben hajtás, megfelelés magunknak és a külvilágnak - van aki csak a külvilágnak - de amikor leereszthetnénk, akkor is beszállunk az ilyen "nem is értem pontosan" típusú versenybe. Hát nem az a cél, hogy kipihenjük magunkat, hogy jól érezzük magunkat, hogy sok élménnyel legyünk gazdagabbak? Miért fontos a másik mit csinál??

Egyáltalán hány olyan ember van, aki letudja vetkőzni magáról, hogy nem foglalkozik azzal, hogy a "szomszéd fűje zöldebb-e". Tudunk örülni mások örömének, sikerének? Az irigység, a rosszindulat, a rosszmájúság...mind-mind negatív hullámok, amivel csak magunknak ártunk.

Miért olyan bonyolult egy olyan világot teremtenünk, ahol mindenki a maga dolgával foglalkozik, s olyan kapcsolatokat alakít ki, ahol fontos, hogy a másiknak is jó legyen. Tudom tudom....

túlságosan utópisztikus.

Szerintem egyszerűbb, mint beszállni egy ilyen versenybe, ahol senki nem győzhet, csak veszthet. Magam részéről így gondolom.

Én nem versenyzek. Csak így nyerhetek.....

Read More

A VISKÓ

Ha szeretnél egy alapjaiban más és elgondolkoztató regényt olvasni, akkor ajánlom a VISKÓ c.könyv elolvasását. Nem szeretem a tipikus sikerkönyveket, amikor "valakik" kikiáltanak egy regényről, hogy az egy alapkönyv, anélkül nem is lehet élni, sőt ha nem olvastad, akkor....

De ez tényleg...New York Times Bestseller ide vagy oda, ez számomra olyan alapkönyv lett, mint Dan Millman - A békés harcos útja.

Alapjaiban megváltoztatja, vagy meg nem is, de elgondolkodtatja az embert Isten létezéséről, s annak mibenlétéről, a világhoz, az emberhez való viszonyáról.

Én világéletemben azt hittem egyedül vagyok Istenhez (vagy hívd Allahnak, Buddha-nak..mindegy - ki miben hisz, ki minek hívja) való viszonyulásommal, vagy legalábbis csak én gondolkozom így. Gyermekkoromban megkereszteltek, református vagyok. Soha nem jártunk kötelezőszerűen, "rítusszerűen" vasárnaponként templomba, s ezért hálás is vagyok szüleimnek. De a mai napig imával fekszem le, s hiszem, hogy létezik.

DE! Nagyon ellen vagyok a hivalkodó, magamutogató egyházaknak, akik külsőségekben mérik a hitet. A hit bennünk van, nem a magamutogatásban, nem abban, hogy ünnepek alkalmából kiöltözünk és elmegyünk a templomba. Ez mind csak külcsín, látszat, nincs benne mélység, tartalom, csak a külvilág felé egy magamutogatás.

Nem beszélve a napjainkban zajló botránysorozatról - pedofília és sorolhatnám, akkor miről is beszélünk, ezek az emberek, akikhez nyugodt szívvel engedték el a szülők a gyerekeiket, ők a megrontói "Isten gyermekeinek", pont ők, akik papolnak valamiről, de fogalmuk sincs miről...s természetesen tisztelet a kivételnek.

Nem hiszek a látszat hitben, mindenkinek magában kell rendbe tenni a gondolatait, lelkét, hogy este nyugodtan tudja álomra hajtani a fejét, vagy nyugodt szívvel tudjon a tükörbe nézni. Önmaga miatt. Bennünk van, bennünk él, ki hisz benne, ki nem, mindenkinek szíve joga.

Én hiszem, hogy csak így lehet. Minden felszínt, külcsínt lecsupaszítva, csak a maga természetében, jóságában.

Mert nincsenek látszatimák, látszathitek, az az ember önmaga ellen van. Nem segíti, nem építi, nem mélyíti el semmiben. Olyan mint egy lufi, elég könnyen kidurran, s nem marad más, mint egy nagy üresség.

Semmi csak egy nagy légüres tér.

Read More

Az légy aki vagy, érezd jól magad.....

Talán sokaknak ismerős a cím. Charlie énekelte teljes átéléssel, rekedtes hangján, lélekbe hatolva.

De miért pont ez, miért ezt a címet adtam eme pár sornak? A napokban elgondolkoztam, hogy mennyit változik az ember? Egyáltalán minden ember képes-e a változásra? És a legfontosabb kinek a kedvéért változunk? A valós énünket megváltoztathatjuk, vagy csak finomíthatunk azon????

Én azt gondolom - ahogy kedvenc marketing tanárom kezdte mondatait -, hogy alapjaiban nem tudunk megváltozni. Az évek, a csalódások, a megtapasztalások útján inkább felveszünk olyan viselkedésmintákat, amivel bizonyos helyzetekben elkerülhetjük a csalódásokat, kudarcokat. Egyfajta álarcot, amivel a nagy közeg előtt védve lehetünk. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi a jobb - egész életemet álarcban élni, s mű barátságokat, mű kapcsolatokat létesíteni, vagy maradjak valós, igazi, s legyen kevesebb barátom, kevesebb kapcsolatom, de az IGAZI legyen, csupa nagy betűvel. Nem kérdés, hogy számomra csak egy válasz lehet, a második.

Sokkal nehezebb és egyúttal egyszerűbb is lesz az életünk. Az bár furcsa így együtt, de ha elfogadjuk magunkat úgy, amilyenek vagyunk, nem lesz bennünk olyan megfelelési vágy, ami frusztráló. Hiszen nem másoknak akarunk majd megfelelni, csak magunknak. Szerintem ez a legfontosabb. Magunknak felállítani egy értékrendet, prioritást az életben, s ahhoz hűnek maradni. Hiszem, hogy csak így lehetünk boldogok. Én azóta érzem egyre jobban magam, amióta nem foglalkozom mások véleményével, csak azokéval, akik fontosak a számomra, akik hitelesek, akik a bajban is velem vannak, s úgy szeretnek amilyen vagyok. Hiszen gondoljunk csak bele mit számít, hogy a szomszéd, a Julis néni "úgy néz rám", vagy hogy mit gondol....számít?? Érdekel a véleménye? Szerepet játszik az életemben? Nem. Ha mindenki a maga problémájával foglalkozna, s nem áskálódna mások életében, ha elfogadnánk egymás különbözőségét, hisz ettől szép a világ, hogy nem klónok vagyunk, akkor sokkal élhetőbb világban élnénk.

De emberek vagyunk, s sokaknak sokkal egyszerűbb mások életébe belemászni, addig sem kell a saját maga problémáival foglalkozni.  Ezek ellen egyféle megoldás van: nem foglalkozunk velük. Én ma már csak sajnálom az ilyen embereket, hogy ennyire sivár életük van, hogy másokéval foglalkozik, hogy áskálódik.

Ne nekik, ne a külvilág felé éljünk, hanem magunknak, a lelki békénk, a nyugalmunk csak ekkor áll helyre.

Próbáljátok ki, s belátjátok, hogy ez így van, nem könnyű levetkőzni ezt, de utána olyan felszabadító érzés kerít hatalmába, ami elmondhatatlan.

Hajrá!! Kitartás!

Read More

Kell a visszacsatolás????

Amikor a blogot elkezdtem írni, egyetlen célt szolgált: kiírni magamból azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak. Megfelelő társ nélkül, jó volt szavakba önteni azokat a "problémákat", vagy inkább gondolatokat, amiken töröm a buksim:) Aztán ahogy lenni szokott - kommunikatív ember lévén - egy-két embernek, majd egyre több embernek meséltem róla, s nézték, olvasták. S jöttek a pozitív visszajelzések, ami jó, ami kell.

S bár az első indíttatás megváltozott, már kifejezetten jól esett, s vártam a visszajelzést. Ezen persze rögtön elgondolkoztam, miért kell ez? Miért fontos, hogy lássa más is, hogy legyen véleményük? Egyáltalán mi a véleményük? A válasz nyilvánvalóan nem volt túl bonyolult: emberi lények vagyunk, vagy ahogy a nagy Aronson is megmondta: Társas lények.

Fontos a kommunikáció, fontos a vélemény, hogy ne csak a nagyvilágba szóljon a harsonánk. Mindannyian szeretnénk - vagy legalábbis én igen - véleményformálók lenni - akik talán a gondolataival, blogjaival másokat arra ösztönöznek, hogy nézzenek mélyen önmagukba, szeretnék tükröt tartani a világnak, embereknek, véleményeket, gondolatokat elindítani. S csak ha pár embernek ezáltal jobb lesz, már nyugodtabb lehetek, tettem én is valamit a közösségért, emberiségért.

Fiatal, ifjonc éveimben - 16/17 éves koromban világmegváltó terveim voltak: menjünk az afrikai éhezőkön segíteni, le a rasszizmussal...s sorolhatnám. Egy akkori kedves barátom napokon/heteken, sőt éveken keresztül hallgatta a nagy világraszóló ötleteimet. S persze a véleményem semmit nem változott, csak annyiban módosult, hogy apróbb lépésekben kell gondolkozni. Ha mindenki csak a maga környezetét tenni jobbá, s segítene másokon érdek nélkül, egyre nagyobb közösséghez jutna el, s ki tudja még a világ is más lenne...

Morfondírozom, amikor a nagy okosak szerint a "világ változik"...könyörgöm a világot kik alkotják? Nem mi?? Nem mi formáljuk a gondolkodásunkkal, hozzáállásunkkal, világnézetünkkel, tetteinkkel? Csak mi tudunk változtatni, még ha kis léptékekben. Én hiszem, hogy így van.

Csak rajtunk áll. Hát tegyünk is érte. Mert megtehetjük. Mert megérdemeljük.

Read More

Az út az, ami boldoggá tesz (A Békés Harcos útja)

http://youtu.be/NW7xEKqlA6M

Read More

A békés harcos útja

Alapfilm. Alapkönyv. De nem az a fajta, amit csak elolvasol, s felteszed a polcra, hanem az amelyiket bármikor leemeled és mindig megerősítést szerzel általa.

Én az iskolákban levetíteném felső tagozatban, kötelező olvasmánnyá tenném. Írjanak belőle esszét, szűrjék le a valóságot, a saját maguk valóságát, ne a tartalmát! Nagy különbség. Több nézőpont. Soha nem értettem irodalom órán az elemzések leírva mi célt szolgálnak? Honnan tudhatjuk, hogy 100-200 évvel, de akár 50 évvel ezelőtt, mit akart leírni az a "szerencsétlen" költő/író. Honnan tudhatnánk hogyan érezte magát, miért fogalmazódott meg benne az, ami. S egyáltalán hogyan élhetnénk át?

Szerintem sehogy. Mindenki másképp egyforma. Igaz a fő cím. Mindannyian mások vagyunk, de ez így van rendjén. Én személy szerint nem szeretnék egy "klónvilágban" élni, imádom az egyediséget, a jó értelemben vett másságot, amikor valaki nem fél megmutatni valós énjét, még ha ezzel kockáztatja, hogy elfogadják-e vagy sem.

Idézet a filmből:

"Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél!"

Ez helytálló? Szerintem igen. Én még nem értem az út végére (szerencsére), de minden egyes percét élvezem az útnak, a megismerésnek, a megtapasztalásnak, az erőnek, hogy tovább menjek, még ha el is bukok. De amikor felállok, még nagyobb erővel folytatom.

Másik kedvenc idézet:

"A harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem hogy szereti, amit csinál. Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen..... A jó harcos nagyon is sebezhető.... Ez teszi igazán bátorrá! A harcos cselekszik, csak a bolond sír! Nincs olyan, hogy kezdet és vég, csak a tett van."

Nem kell komment, csak hallgatni a szavak erejét. Minden kedves olvasónak tiszta szívből ajánlom a filmet és a könyvet egyaránt.

Mindenki hallja meg a maga valóságát, s vonja le a számára vonatkozó konzekvenciát. Nem lehet sablont lehúzni erről sem, s általános érvényűvé tenni.

Ez nem egy tömjénezett könyvajánló akart lenni, csak rám nagy hatással volt. Ennyi. No comment.

Read More

...mert? ..azért édes lányom, mert mindjárt...

Én is voltam kiskamasz, valamikor, még régen, egykor...De én biztos nem voltam ilyen, ennyire, s különben is, ne már... tényleg? Anya mesélj, nyugtass meg, hogy ennek egyszer vége..s tényleg én is..ennyire???

Gondolom nem egyedül harcolok a kiskamasz gyermekemmel, már ha ezt lehet egyáltalán harcnak nevezni, hiszen ott mindketten támadnak, de ebben az esetben, engem támadnak, pontosabban játszanak az idegeimmel:)) Kedvenc szitum: ...ki kéne kapcsolni a gépet...s itt jön az indoklás...s akkor mi a válasz...? MERT?? Ez egy jó kérdés, előbb mondtam....de valszeg az nem jutott el...vagy szelektív a hallásuk... biztos így van, feltételezzük a legjobbakat.

Mi is jellemzi ezt a korosztályt: mindent ők tudnak a legjobban, jaj anya  .....te így meg úgy..., minden róluk szól, de u.akkor zéró önbizalom, ő már nagylány, de anya hívd fel..ezt és ezt a tanárt...ahhoz még kicsi, hogy elintézze, de este 11-ig simán fenn maradhat, mert hát a többiek az osztályban is.. s különben is olyan vagy...:) mármint én..persze olyan, de milyen???

Na viccet félretéve, amikor már úgy érzem, hogy a cérna szakad, a lelkem és a szavam akad, akkor "pszichológusommal" (anya) elemzem a helyzetet - mert hát ugyebár ő már ezen végigment, sőt kétszeres tapasztalat (nővérem). S ekkor megkapom a számomra hihetetlen választ: jaj...te is voltál kiskamasz, te is ugyanezeket csináltad, te is ezeket mondtad...ÉN? én biztos nem, visszafelé tekintve, s magamat nézve ez nem lehet, vagy az idő ennyire megszépíti az emlékeket?

S vajon mi mindent csináltam, amikre egyáltalán nem emlékszem? A türelem rózsát terem...tele van a lakás rózsával, majd megfulladunk tőle....s még hol van a vége...sőt ennek nincs is vége, mert mire az egyik gyermekem kinő belőle, jön  a kicsi, s ott folytatódik, ahol a nagyobbikkal abbamarad.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!

Read More

Szeretetbomba csak így egyszerűen

Mindenkinek vannak rossz napjai, kinek nem? Amikor mindent olyan szürkének, szörnyűnek, megoldhatatlannak lát, amikor szeretne elbújni a világ elől, amíg "valaki" meg nem oldja:) De hát persze erre sem idő, sem lehetőség nincs, különben is milyen jó érzés, amikor egy megoldhatatlannak tűnő feladatot megoldunk, s büszkén hátradőlhetünk, hogy na ezt is megcsináltam. Képes voltam rá. Egyedül! Jöhet bármi, nincs lehetetlen:)

De mik azok a fogódzok, amiben az ilyen napokon belekapaszkodhatunk, ami erőt ad, ami előbbre mozdít, ami segít abban, hogy másképp lássuk a dolgokat?

Nem hiszek abban, hogy a problémákat halogassuk, majd az idő megoldja, én szeretem megoldani, mert nyomasztólag hatnak az emberre, nincs értelme halogatni. Ha félbemaradt problémánk van, az megbénít, arra koncentrálunk, nem tudunk a tényleges feladatokra koncentrálni, s az élet többi területe is megsínyli azt.

Fogódzók.... mindenkinek más. Egy jó könyv, vagy az abban lévő "kulcs idézet", egy madár csicsergés, a kedvese motiváló/segítő szavai, a gyermeke ölelése/mosolya....bármi, ami őt boldoggá teszi, s ráeszmél általa, hogy ez is csak egy feladat.

Bakancslista? Meg van? Elkészítetted? Én dolgozom rajta....Ha tudnád, hogy csak fél éved van már hátra, hogyan-mivel-kivel töltenéd? Magadba zárkóznál vagy kihasználnál minden pillanatot? Keseregnél vagy megpróbálnád feledhetetlenné és emlékezetessé tenni magadnak és szeretteidnek? Hogy így emlékezzenek rád, hogy még ebben a helyzetben sem adtad fel. Hogy akkor is csak előre tekintettél, nem hagytad el magad....

Sokan azt hiszik, hogy a problémák/terhek/nehézségek fölös megszomorítói az életünknek, amik megnyomorítják az életünket. Én nem így gondolom. Szerintem meg ezek igen is, hogy kellenek. Fontosak, hogy azzá lehessünk, akik szeretnénk, amik nélkül nem eszmélnénk fel, nem mennénk végig azonos a bizonyos "úton", vagy eltévelyedünk, s visszatérünk a helyes útra.

Így kalandra fel, találjuk meg azokat a "szeretetbombákat", amik segítséget nyújtanak a nehéz időkben.

Read More